Mandalák

Egy kör igazi közepe egy pont. Egy pontnak azonban se kiterjedése, se fizikai helye nincs. Így a pont mind az érzékelésünk, mind a képzelőerőnk számára megfoghatatlan. Nem a mi világunkból való, mert a mi világunkban mindennek van kiterjedése és dimenziója, mert a világ: forma. A pont viszont egy másik létezési rendbe tartozik, a világon túl létezik, a szó szoros értelmében metafizikai. Egységet, egészséget, tökéletességet szimbolizál, így minden kultúrában és korban Isten szimbóluma.

A pontban benne van minden, de csak mint lehetőség, mint megvalósulatlan állapot. Kör és gömb születik belőle, ezek a pont megjelenési formái. Ami a pontban még metafizikai lehetőség, az a körben és gömbben formára lel.

A kör a pont plusz dimenziója, így a kör a középpontból él, az határozza meg, akkor is, ha ez számunkra megfoghatatlan. A pont és a kör - az Isten és a világ - az egy és a sok, a megnyilvánulatlan és a megnyilvánult, a tartalom és a forma, a metafizikai és a fizikai - fogalmi párok, és ugyanazt jelentik. Hasonlatként a mag és a kifejlett növény viszonyára gondolhatunk. Fel kell ismernünk, hogy a kicsiben, a részben bennfoglaltatik az egész, mert nekünk, embereknek a megismeréshez mindig szükségünk van a dimenzionalitásra (vagyis a térbeli kiterjedés szempontjának figyelembevételére). Azért kell az embernek a látható formák világa, hogy felismerje benne a Láthatatlant. Azért van szükségünk testre, hogy tudati tapasztalatokat szerezhessünk. A látható világ a transzcendenciával (azaz a tapasztalatfelettivel, az érzékfelettivel, a nem anyagival) való kapcsolatfelvétel eszköze.

Vagy elveszünk az anyagi világban (materializmus), vagy megkíséreljük a menekülést a formák világából, abban a tévhitben, hogy a spiritualitást a világon kívül találjuk meg. De a világból nem menekülhetünk, hiszen az csak a tudatunkban létezik. A világot fel kell tehát használni a Középponthoz vezető úthoz; a megváltáshoz. A világ felhasználása azt jelenti, hogy élünk benne, tudatosan megküzdünk vele, táncolunk, dolgozunk, játszunk, és e tevékenységeket segédeszközként használjuk fel a pont megtalálásához, amelyben egyesül a sokféleség.

A világ törvénye a mozgás, a Közép törvénye a nyugalom. A világban az élet mozgás, aktivitás, tánc. Életünk állandó tánc a Közép körül, állandó körözés a láthatatlan Egy körül, akinek mi - mint kör létünket köszönjük. A Középpontból élünk akkor is, ha nem tudjuk érzékelni, csupán vágyunk rá. Ahogy a kör nem feledheti eredetét, úgy mi is vágyunk a Paradicsom után. Akármit teszünk, azért tesszük, mert a közepet keressük, a mi közepünket, a Közepet: a megnyugvás pontját.

Az emberi test sejtekből áll, az pedig atomokból van felépítve. Testünk tehát végeredményben számtalan mandalából tevődik össze. De azt, mint egészet is, mandalaként foghatjuk fel. Kitárt karokkal és lábakkal az ember egy ötágú csillagot képez, és minden csillag egy mandala. Minden embernek, mint csillagmandalának, van egy jól kivehető közepe, és mindannyian szüntelenül keressük azt. Valamikor meg fogjuk találni.
Már maga a hópehelyjelenség elegendő ahhoz hogy egyszer s mindenkorra tisztázzuk, az Egynek végtelenül sok formája (mandalája) van.
Nincs két azonos hópehely.

Mind különbözik egy kicsit és sajátos jellegű. És mégis mind ugyanabból az ötletből származik. Ebben megegyeznek a hókristályok a többi mandalával - és az emberekkel.

A középpont - akár érezzük tudatosan, akár nem - felismeri azt a mandalastruktúrát kívül, ami lényével azonos.