Haza szeretet

A HAZASZERETET ÜNNEPE

Március 15-én általában a szabadság kivívásáról, a nemzeti önrendelkezés megszerzéséről szoktunk megemlékezni. Felidézzük a szabadságharc kirobbanásának napjait, mi is elszavaljuk a Nemzeti dalt, mint annak idején Petőfi, megemlékezünk a diadalmas harcokról és a sok egyéni hőstettről, majd pedig az orosz túlerő segítségével levert forradalomról, a hősi halottakról, a kivégzettekről, a megtorlás éveiről és, esetleg, a későbbi kiegyezésről.
Méltó és jogos, hogy a szabadságért harcoló, sok esetben életüket áldozó hősök emlékét megőrizzük. De nemzeti ünnepeinknek csak akkor van igazán értelmük, ha a történelmi visszapillantás a jövőbe tekintéssel párosul, ha a múlt eseményeinek tanulsága útmutatásként szolgál számunkra, ha az ünnepet arra használjuk fel, hogy felmérjük helyzetünket és teendőinket. Nemzeti jövőnkre döntően kiható korszakot élünk, amikor minden magyarérzésű, magát az egyetemes magyar nemzethez tartozónak tekintő személy joga, sőt kötelessége, hogy átgondolja a nemzetre háruló feladatokat és megkeresse a módot arra, hogy a lehető leghatékonyabban kivegye részét a teendőkből. Ez alul mi, külföldön élő magyarok sem vagyunk mentesek. Vegyük tehát számba a nemzetre háruló kihívásokat és keressük meg, hogyan segíthet legjobban a külföldi magyarság. Mérjük fel, mit jelent ma, mit kell hogy jelentsen számunkra március 15-e ?
Míg március 15-e általában a szabadság megszerzéséért való küzdelem emlékünnepe, legyen ma elsősorban a hálaadás alkalma. Hiszen négy és fél évtized szovjet megszállás és kommunista uralom után, a sors kerekének egy végre számunkra is szerencsés fordulása következtében, Magyarország visszanyerte szabadságát, önrendelkezését és szervesen bekapcsolódott a nyugati világba mint a NATO-nak és az Európai Uniónak tagja. Talán Mátyás király óta nem volt az ország olyan mértékben önálló, mint most. A szabadság megszerzésében nemcsak a jó sors, de népünk magatartása, szívós élniakarása is közrejátszottak, hiszen a szovjet birodalom szétbomlásának lassú folyamatát az 1956-os magyar szabadságharc indította el. De az ezt követő évtizedeknek, minden hibájuk ellenére, szintén voltak érdemei, ha figyelembe vesszük, hogy egy megszálló hatalom jelenléte mellett kellett, a lehetőségek korlátain belül, a nemzet fennmaradását biztosítani.
Igen, elnyomás alatt, vagy a nyilvánvaló végveszély küszöbén, mindig képesek vagyunk az összetartásra, az önfeláldozó harcra, vagy akár a hősi halálra. Ilyenkor fellángol bennünk a hazaszeretet. De sajnálatosan sikertelenek vagyunk, ha feladatunk a kitartó, folyamatos építő munka, a szabadságnak nem kivívása, hanem megőrzése, a nemzet tartós felvirágzásának biztosítása. Ilyenkor mintha kialudna bennünk a hazaszeretet: a közérdeket elnyomja az önérdek, az összetartást behelyettesíti a széthúzás, a nemzet érdekében folytatott államvezetés helyett előtérbe lép az egyéni és párthatalmat célzó politika. És miközben az így elgyengült nemzeti testben erőre kapnak lappangó betegségeink: a korrupció parazitái, a hatalmaskodás fekélyei, az opportunizmus vírusai, gyenge ellenálló-képességünk a kívülről jövő káros behatásokat sem tudja kivédeni.
Már neves költőnk, Gyulai Pál másfél évszázaddal ezelőtti keserű szavai is ezt tükrözték:
Hazáját most jobban szerette,
Az eltiport, szegény hazát!
Magyar természet, öröklötte:
Már így van több száz éven át.
Ha jobb dolgunk van, meg nem férünk.
Hiúság és viszálynak élünk,
S csak akkor csüggünk igazán,
Ha tönkretettük, a hazán.
Igen, a szabadságot megszereztük. De csak az elkövetkezendő évek fogják eldönteni, hogy megszerzett szabadságunkra bölcsen és sikeresen építve, biztosítani tudjuk-e nemzetünk felemelkedését, maradandó jobb jövőjét. Ezért nagy szükség van arra, hogy március 15-ét, a jogos hálaadáson kívül a hazaszeretet gondolatának szenteljük. Mert a hazaszeretet az összetartó erő, amely a tömegből népet, nemzetet kovácsol, amely az egyéni érdekeket összehangolja és a közös érdekek útjára vezeti. A hazaszeretet különbözteti meg az államférfit a csupán politikustól és ad neki erkölcsi erőt arra, hogy az egyéni vagy pártérdekek fölé emelkedve, nemzete jövőjéért dolgozzon. De a hazaszeretet készteti a polgárt is arra, hogy a nemzeti kérdésekkel tudatosan foglalkozzon és azok ismeretében kellő bölcsességgel és körültekintéssel válassza meg az ország vezetőit.
Ma, amikor 40 év szocialista próbálkozás után a nemzet ráállt a piacgazdaság útjára, különös szükség van mély közösségi érzésre, amelynek legtágabb megnyilvánulása a nemes értelemben vett hazaszeretet. Mert a hazaszeretet, a közjó iránt érzett felelősség szab irányító medret a piacgazdaságnak is. Hiszen alapjában véve a piacgazdaság az egyéni, önző érdek alkotó, kezdeményező erejére épül. De ez az erő csak akkor válik általános alkotó rendszerré, csak akkor érik tartósan építő társadalmi formává, ha egy belső értékrendszer korlátai között mozog, amelynek jogi kifejezője az egyéni szabadságot és a közjót kiegyensúlyozó törvény.
(...)
Igen: a szabadság sikeres megőrzése és a nemzet felemelkedése más tulajdonságokat igényel, mint a szabadság megszerzése. Nem hősi önfeláldozást, hanem szívós, kitartó munkát. Nem egyéni harci virtust, hanem türelmes összmunkát. Nem lángoló, merész támadásokat, hanem bölcs mérlegelést és megfontolt döntést. Nem testi erőt és bátorságot, hanem lelki erényt és becsületet. Nem a fegyverforgatás ismeretét, hanem szellemi felkészültséget arra, hogy megálljuk helyünket a nemzetek versenyében.
Önfegyelem és törvénytisztelet kell, ami behelyettesíti a kormányhatalom erőszakával biztosított rendet. Becsületesség kell és emberi tisztesség, hogy az egyéni vállalkozás és a piaci verseny egészséges, serkentő ereje ne váljon az önzés és opportunizmus melegágyává. Türelem kell, hogy békésen meglegyünk egymással, hogy meghallgassuk, megértsük egymás gondolatait, elképzeléseit, hogy belássuk, sok út vezethet a közös cél felé és, hogy ebben a feladatban segítenünk, nem pedig gáncsolnunk kell egymást. Kell becsvágy, ambíció, hogy akaratunkat, kitartásunkat fűtse, de kell szerénység, önzetlenség, hogy egyéni céljaink ne vakítsanak el, hogy szem előtt tudjuk tartani közös céljainkat.
A szabadsággal való élés bölcs sáfárkodást, szilárd erkölcsi alapokon nyugvó, képzett, felvilágosult szellemi és lelki alkatot igényel. Bár a nemzet történelmében, sőt manapság is vannak ennek megfelelő kimagasló példák, mégis azt kell mondanunk, hogy nem ezek a tulajdonságok képezik népünk erős oldalát. A rendszerváltás előtti négy évtized pedig nem kedvezett ezek kifejlesztésének. Az ilyen életfelfogást, emberi magatartást leginkább a fiatalkori években lehet elsajátítani. A szülői otthonon kívül az iskolák, egyházak és az ennek megfelelő szellemben működő ifjúsági szervezetek hivatottak arra, hogy a most felnövő nemzedéket felkészítsék az új időkre, feladatokra. Ezért lényeges, hogy mind az anyaország, mind a határon túli magyar közösségek elsődleges fontosságú feladatként kezeljék a tanítást és nevelést. Mert van remény arra, hogy a most felnövő nemzedék elsajátítsa azokat az ismereteket és szellemi, lelki értékeket, amelyek előfeltételei a nemzet felemelkedésének. Az egyre több egyházi iskola, a cserkészet, amelynek létszáma Magyarországon már megközelíti a tizenöt ezret és a szomszédos országok magyarlakta vidékein is közel hatezer fiatallal működik, a sok ezer áldozatkész tanár és vezető: ezek kezében van a nemzet igazi jövője. Már azért is, mert nyersanyagokban szegény országunknak potenciálisan legnagyobb tőkéje népének erkölcsi ereje és szellemi felkészültsége.
Sokszor hallom honfitársaimtól a panaszos megjegyzést, hogy “ja, kérem, kis nemzet vagyunk!” Nem elfogadható kibúvó a sikertelenség felelőssége alól! Svájc, Svédország, Finnország, Ausztria lakossága kevesebb Magyarországénál és, míg Hollandia népessége meghaladja Magyarországét, területe fele akkora. És mégis sikeres, jó módban élő országok, amelyek olyan élvonalbeli világcégeket tudtak létrehozni mint a holland Phillips, a finn Nokia és a svéd Ericsson, nem is beszélve a kis Svájc ipari és pénzügyi hatalmáról. Sikerük titka nem területük vagy népességük nagysága – legtöbbjük nyersanyagokban is szegény ország – hanem lakosságuk képzettsége, kezdeményezése, kitartása és társadalmuk jól működő rendezettsége. Ha pedig végig tekintünk a Magyarországot környező országokon, azt látjuk, hogy Románián és Ukrajnán kívül mindegyik – így Szlovákia, Horvátország, Szerbia-Montenegro és Ausztria - Magyarországhoz hasonló nagyságúak vagy kisebbek, mind terület, mind népesség szempontjából. És amikor Magyarország csatlakozott az Európai Unióhoz, vele együtt belépett hat sokkal kisebb ország: Szlovénia, Észtország, Lettország, Litvánia, Málta, és Ciprus görög része.
Nem, a világ színpadán nem nemzetünk létszáma vagy országunk nagysága fogja sikeres előrehaladásunkat meghatározni, hanem népünk képzettsége és erkölcsi ereje. És ez az a terület, ahol a külföldön élő magyarság is kiveheti részét. Hisz a számos újjáinduló egyházi iskola, a cserkészet, de a már fennálló iskolák és egyetemek is anyagi nehézséggel küzdenek. Méghozzá leginkább a határon túli magyarlakta vidékeken, ahol a magyar iskolák, egyházközségek és szervezetek a nemzeti, kulturális fennmaradás végvárai. Ha ritkán is vehet tevékeny részt a mindennapi munkában, segítsen a külföldi magyarság legalább anyagilag. Megelégedéssel állapíthatjuk meg, hogy a külföldi magyarság sok helyen felismerte ennek fontosságát és, miközben igyekszik külföldi fiataljaink magyarságát megőrizni, rendszeres és hatékony segítséget nyújt a magyarországi, elsősorban határon túli ifjúság oktatásában, nevelésében.
Történelmi évfordulókról való megemlékezés akkor hoz gyümölcsöt, ha alkalmat ad jelenünk kiértékelésére és jövőnk tervezésére. Ez évi március 15-i megemlékezésünk alkalmából adjunk hálát azért, hogy Magyarország visszanyerte szabadságát, önrendelkezését. Ugyanakkor viszont tartsunk lelkiismeretvizsgálatot a felett, hogy lehetőségünk szerint kivesszük-e részünket a megszerzett szabadsággal való bölcs élésnek elősegítésében, úgymint nemzetünk azon tagjainak támogatásában, akik az ország határain túl küzdenek nyelvünk, kultúránk és magyar azonosságuk fennmaradásáért.